Utazás a quarnerói szigeteken- Császár Ferenc emlékére

Fiume képe Császár Ferenc műveiben

        Harminc éven keresztül volt jelen Császár Ferenc a magyar irodalmi és közéletben. A modern magyar kultúra három meghatározó évtizedében: 1828-tól, amikor első irodalmi műve megjelent – egészen 1858-ban bekövetkezett haláláig. Nagyjából egy évtizeden át, 1830 és 1840 között ő volt a fiumei gimnázium első magyar nyelv és irodalom tanára. Sokoldalú irodalmárként írt verseket, elbeszéléseket, útirajzokat és egy jelentős politikai tanulmányt a fiumei kikötőről. Számos lapnál dolgozott szerkesztőként, szerzőként. „Alig találunk folyóiratot, évkönyvet, almanachot, amelynek munkatársa ne lett volna.” – írta róla monográfusa, Litványi László (Császár Ferenc élete és irodalmi munkássága. Budapest, 1931. 44. p.). Föltehetően tanári munkájához készített magyar nyelvtant olasz és német anyanyelvűek számára. Nem utolsó sorban pedig az olasz irodalom egyik első magyar fordítójaként tarthatjuk őt számon. Emellett vállalt hivatalt is a kikötővárosban – sluzbovao je pri rijeckom kr. trgovinsko-mjenicnom i pomorskim sudu.

        Életének és pályájának rövid vázlata után kívánok arra vállalkozni, hogy bemutassam irodalmi munkáinak (költészetének, egyik útirajzának és a fiumei kikötőt bemutató tanulmányának) Fiume-képeit. Magyar nyelvű irodalomtörténeti munkákban ritkán találkozunk Császár Ferenc nevével. A legtöbbször Petőfi Sándor költészete kapcsán említik őt, hiszen 1845-ben szigorú szavakkal bírálta meg a költőt, aki csattanós gúnyos verssel utasította helyre a kéretlen kritikust. Horvátul Irvin Lukezic mutatta be Császár Ferencet 2005-ben a Nebo nad Kvarnerom (Madarski pisac Ferenc Császár u Rijeci, 164-167. p.)               című kötetében.

        A sokoldalú irodalmár 1807-ben született Zalaegerszegen, dunántúli városokban végezte középiskoláit, egy évig Pannonhalmán volt a bencés rend noviciátusa, majd két évig papi szeminárium növendéke, de végül a jogi pályát választotta, Pesten és Zágrábban fejezte be tanulmányait. Feleségül horvát nőt választott. 21 éves, amikor megjelenik első irodalmi műve, a Kemendvár című verses rege. Nem sokkal ezután kezdte meg tanári munkáját Fiuméban. Kedves tanítványa volt Ivan Mazuranic, a horvát irodalom klasszikusa (Lőkös István: Recepcija madarskog klasicizma u Rijeci /Ferenc Császár i Ivan Mazuranic. In: Rijeka i madarska kultura. Ur. Irvin Lukezic. Rijeka 2004. 87-97. p.), aki költői pályáját magyar                                                                                versekkel kezdte, egyedül neki adott Császár kitűnő osztályzatot magyarból. 1831-ben jelent meg a fiatal tanárnak Fiuméban Sonett koszorú című hat verset tartalmazó kötete: inkább költői szárnypróbálkozások, nem sikerült mindig a kötött formába mondandóját hitelesen beleilleszteni.  Ez az időszak – Ürményi Ferenc kormányzóságának az évei – fontos fejlődést jelentett a város életében. Császár Ferenc viszonylag hamar patrícius tanácsosi címet kapott, 1833-ban megjelent olasz nyelvtana – gazdag kortársi irodalmi szemelvénygyűjteménnyel, görög-római mitológiai zsebszótárt is kiadott. Pesten levelező tagjának választotta meg az akadémia. Költői munkásságát szonettekkel, verses levelekben folytatta, ezeket később rendezte ciklusokba. 1836-ban a Fiuméba érkező Wesselényi Miklóssal, a jeles ellenzéki politikussal utazást tett a quarnerói szigeteken, három évvel később útirajzban örökítette meg élményeit. Miután kinevezték a Helytartótanács tisztviselőjének, 1840 után Pesten folytatta széleskörű irodalmi tevékenységét. Úttörő szerepe volt az olasz irodalom magyarra fordításában, ő volt Dante első fordítója nálunk (A Divina Commedia első négy énekét ültette át nyelvünkre). 1846-ban megválasztották a Hétszemélyes tábla (a nádor fellebviteli bírósága) bírójának. Ebben az évben jelent meg elbeszéléseinek és verseinek gyűjteményes kötete. 1849 után megfosztották e tisztségétől, nehéz körülmények között töltötte életének utolsó éveit.

        „Költői működésének egyetlen igazi értéke - írja monográfusa -, hogy a magyar líra tárgykörét kibővítette tenger indítékú dalaival. Imádja a tengert s matrózdalaiban ennek költőiségét, a vihart, a szélcsöndet szereti ecsetelni, de mégis maga a tenger is fontos motívuma.” (Litványi László, i.m. 31.) Az ifjú Császár Ferenc a magyar romantikus első hullámához kapcsolódott, erősen patetikus képekkel dolgozik, nemegyszer a kor közhelyeit visszhangozzák versei. A romantika magyar költői közül valóban ő az egyetlen, akinek mély személyes élményt jelentett a tenger. Az az Adria, melyet történelmi hagyományok és a konkrét politikai-közigazgatási helyzet alapján hazájához tartozónak tartott.

        1846-ban jelent meg Budán verseinek gyűjteménye, melyben két ciklus tartalmazza „tengeri” költészetének legjavát: a nyolc darabból álló Matrózdalok és a szintén Fiuméban született verses Levelek sorozata (12-ből hetet jegyzett a kikötővárosból 1832 és 1835 közötti keltezésekkel). Kettős érzés jellemzi viszonyát új munkahelyének városához. Azonosulás a Magyar Királyság (Ugarsko kraljevstvo) e vonzó tengeri tartományával ugyanakkor az idegenség a más nyelvű és természetű közegben. P ’ Endréhez írott versében olvassuk:

„Ki száműzöttként élek tengerünknél

      S epedve kérem jegedt /jeges/ szakállú,

Éjszak honából délre jött szelektől:

              Mint van hazám, a kedves szép Magyarföld?

              / Magyarföld – Madarska zemlja /

A Matrózdalok első darabja azt a címet viseli: A magyar partvidéken (Na Ugarskom primorju). Ahol a varázslatos képekben megidézett táj egyben a történelmi emlékezet tükre. Az indító kép holdja mintha a dicső múltba világítana:

„Szűk tengerünkre, bús

Halotti lámpaként

                                                          Hint föllegek közül

    A hold rezegve fényt”

Elvonul előttünk a tatárok elől menekülő IV. Béla, Frangepán várának romja (Veglia/Krk ?), Velence uralma, az uszkókok támadásai, és szemben a történelmi hányattatásokkal a jelen biztos nyugalma. Amikor a jövőt a kikötő, a kereskedelem jelentené:

„Ó hon – hajózna bár

          Feléd nyugat s kelet!”

A békés és viharos tenger Császár költészetében érzelmeknek, szenvedélynek a tükre, az eltávozás és visszatérés helye, az emberi sors kiszámíthatatlanságának a képe. A Matrózleányka című költemény elsősorban a tenger dicsőítése, a Választás pedig egy-egy égtáj hölgyének képét festi, s nem kétséges, hogy a vers szubjektuma Dél leányát választja, aki sírni tud hazája bánatán és örülni tud sikerének. Irodalmi vedutáiban megtaláljuk a város és környékének a körképét. Kedves pillanata az alkony, amikor nyugodni készül a nap a Monte Maggiore (Ućka) mögött, és valamelyik magaslatról látszik Veglia (Krk) és Cherso (Cres) szigete is, távolabb pedig „Dalmatiának sziklabércei”. VII. verses levelében (szintén P’ Endréhez) tengeri vihar képeit látjuk, ahol a „szirtes part” mellett megjelenik a „babérdús Abbázia” és a „Tar Veglia (Krk), hol halomra dűlve / Hős Frangepánnak vára látható”.

        A korabeli magyar útirajz irodalomnak értékes alkotása Császár Ferenc Utazás a quarnerói szigeteken” című írása, mely 1839-ben látott napvilágot a Tudománytár című folyóiratban. Magára a kirándulásra 1836. június 6. és 12. között került sor, amint azt Wesselényi Miklós naplóiból tudhatjuk, aki említi, hogy Császárral együtt indultak csónakon Fiuméból. A fiumei tanár azonban nem szól politikai perbe fogott útitársáról, akit 1839 januárjában három évi börtönbüntetésre ítéltek. Az útirajz igazi szentimentális utazásról ad számot, hangulatos képekben jelennek meg az olvasó előtt a látnivalók, az egyes helységek. Alapos történeti háttérrel mutatja be írónk  a tengeröböl szigeteit, minden helységnél hangsúlyozva a magyar emlékeket. A bevezetőben jól érezhetjük a hangulatát: „Az utas, ki a fenséges Ludoviceán /Lujza úton/ a magyar partvidéket /Ugorsko primorje/ látogatandó Fiumébe szándékozik, előbb mintsem e csinos városkát a „magyar kapunál” /Porta Hungarica/ megpillantá, már Jelenienél látta a Monte Maggiore /Ućka/, Cherso s Veglia szigetektől körülövezett Flanaticus /Kvarner/ öblöt, vagy inkább, szoros értelemben a mai szűk magyar /ugarsko/ tengert, látta e két szigetet a kelő nap sugaraitól aranyozottan, vagy a szomszéd Isztria kopár bércei mögé vonulótól szende árnyékba borítottan a csendes tengerből felmelkedni...”

        „A fiumei kikötő” című röpiratának – politikai tanulmányának -  első része Pesten jelent meg 1842-ben, a második pedig Budán 1843-ban. Nyilvánvalóan fölkeltette Császár Ferenc figyelmét a magyar politikai sajtóban – elsősorban Kossuth Pesti Hírlapjában -  1841-től kibontakozó politikai vita az ország középső részét az Adriával összekötő vasút tervéről. A modern magyar nemzetállam elképzelése  - csakúgy mint Közép-Európa hasonló programjai – a gazdasági önállóságot tűzte ki célul részben a birodalmi központtal, részben a konkurrens nemzeti mozgalmakkal szemben. Személyes fiumei tapasztalatai, helyismerete alapján úgy gondolta, hozzáértőként szólhat a kérdéshez. „Ismerem a magyar partvidéket /ugarsko primorje/ egész hosszában; sok évi lakásom e tájakon alkalmat nyujtott mind a fiumei partvíz, mind a buccari /bakari/ és portoréi /kraljevicai/ kikötők körülményeiről, a csöndes, mint szinte viharzó szelektől hegyekké dagasztott habokkal zajongó tengernél, én szemeimmel szerezni tapasztalataimat (II. rész, 73.). Vasúti összeköttetés és modern kikitő építését szorgalmazza írásában. Mindenekelőtt a magyar (ugarski) közvéleményt igyekszik meggyőzni a célok fontosságáról.

        „Ott fekszik Fiume, éjszakról a Gyula-havasok /Júliai Alpok/ kopár szikláira támaszkodva, délről a Flanaticus öböl /Kvarner/ kék hullámaira mosolyogva: keserűn, mint árva leány, kitől szeretett édes anyja megvont minden szűlői ápolást... /... Ezen árva leány a mi Fiuménk!”  - olvassuk figyelmet fölhívó szavait (19.). Érvelése tárgyilagos, mindenekelőtt a kikötő kiépítésének külkereskedelmi jelentőségét hangsúlyozza: „... a nemzet...világkereskedése  - s pedig nem csekély -  részét egyedül Fiumén át remélheti legnagyobb haszonnal űzhetni.” (26.) A közlekedést pedig elsősorban a Fiume és Pest között készítendő vasúttal javasolja megoldani. Következtetéseinek három kiindulópontja a város sajátos autonóm jogállása, a hozzá tartozó kerület és a szabad kikötő. Bemutatja Bainville József mérnök és építész terveit építendő kikötőről. Elemzi a közlekedéspolitikai koncepciókat, s Trieszttel szemben egyértelműen Fiumét tartja magyar /ugarski/ szempontból  fontosnak: „Annyi bizonyos, hogy kikötőt építve Fiuméban, csak azt tesszük, mit, mint nemzet, mindnyájunk érdekében tenni tartozunk...” (II. rész, 20.). Megfontolásai között az a gondolat is szerepel, hogy a város lakosságában pozitív viszonyulást tapasztalt Magyarországhoz /Ugarska/.: „Igaz, Fiumében sem igen hallható édes hazai nyelvünk bájos hangzata; ámde a város lakói büszkén vallják magukat magyar /ugarski/ polgároknak!” (II.rész, 88.). Föltételezhetjük, hogy amikor az 1843-44-es országgyűlésen napirendre került a fiumei vasút kérdése, sokan vették kézbe az informatív könyvet.

        Császár Ferenc költeményeiben és prózai írásaiban a kikötőváros és környékének sokféle arcát mutatta be a magyar olvasóknak. Egyrészt a tenger és a táj erős érzelmi azonosulással megfestett romantikus színeit láthatjuk a képeken meg, másrészt a józan gazdaságpolitikai szempontokat vehetjük szemügyre, amikor a kikötő jelentőségét tárgyalja. Munkái jelentős mértékben hozzájárultak a város magyar képének kialakulásához. 

(Prof.  Kiss Gy. Csaba 2018. október 10-én , a fiumei Modello Palotában elhangzott előadásának írásos változata, a szerző beleegyezésével )